Vakmacska vagyok, negyvenhét éves. Rákos.

enVakmacska rák


Még, nem, most


M-nek és Dr. G-nak


A talpad alól ha kilökik a járdát,

– szaltó mortále! –

s a szaxafont a kukába bedobják,

csodát vár a telt ház,

de rossz a kotta, s a pálcád eltörött,

a zenekar kiröhög,

mikor a nagy szöveg nem köll,

a fejed hogy emeld föl,

s itt a hír, amit nem vársz,

s mint egy villanyszámla, megráz,

és eldobod a fegyvert

– legyen béke! –

s egy jó barátot eltalálsz, rúgkapálsz

és csak gyors gyors gyorsul a zuhanás…


Lesz egy pár jó csatánk,

ha a Sors rád szállt.

Mutass rá, bárki bánt,

s csak bízd ránk!


S jönnek majd a katonák,

a verhetetlen harmóniák,

a páncél zongorák,

a zene felszáll s a káosz kapitulál,

és ilyen a dal, olyan a dal,

s a Richter skála a kottánk.


Lesz egy pár jó csatánk,

ha a Sors rád szállt.

Mutass rá, bárki bánt,

s csak bízd ránk!


Árnyék a víz alatt


– De mondom, higgye el, nem látok itt semmit. Hány éves…? Talán amiatt van. Írok fel vérzéscsillapító cseppeket, de csak akkor használja, ha tényleg muszáj.


Akkor már másodjára vagyok ott. Nem merek újabb spirált felrakatni, pedig eddig semmi problémám nem volt eddig, de ez valahogy nem jó. Nem igazán veszem az adást, hogy életkori sajátosság lenne. Negyvenfokos nyárban hívogat a Körös, de így hogy, a barátnőm meg elcipelt egy indiai főzőtanfolyamra, a felét se bírtam megfigyelni, mert egyfolytában azon rugóztam, mi van ha… a frissen vásárolt, elvileg 6-8 órákat bíró intimkehely másfél óra múlva tele van (én kis naiv, azt hittem, rosszul tettem fel), tárgyalni vagy aludni csak az ismert osztrák gyártó XXL-es gigastukájával merek, plusz betét. És persze sűrűbben is… az állítólag tényleg életkori jelenség,


De igazából nem ez ijeszt meg, hanem a kis műanyag harangból egyre gyakrabban kicsusszanó izé. Jesszus, egy méhlepény…? Na, de akkor hol a magzat?


Orvost is váltottam nemrég, szülészeti szakemberre már kevésbé lesz szükségem, onkológiai szaktudás viszont elkél.


Amúgy is, baljós érzések vesznek néha erőt rajtam. Negyvenhetedikbe léptem, ezt a kort apám mindössze két héttel élte túl (azt is minek), anyám ennyi idősen ki-be járta a kórházakat, két komoly műtéttel, hálistennek végetért a pechszéria, azóta kutya baja. Én ezen a mizérián túl jól vagyok, hosszú évek vergődése után újra van „szakmai életem”, a családban alapjában véve rend van és nyugi (ahol nem, ott nem igazán tudunk segíteni), a helyemen vagyok. Mégis árnyékot látok a víz alatt mozdulni, hiába magyarázza a kedves, idősebb doki, hogy ott higgyem el, az égvilágon semmi. A rákszűrésem is tökéletes, na, ugye.


Aztán karácsony táján nem jön a szokott időben, még mérgelődök is, mehettünk volna wellnessfürdeni, ha tudom. Majd egy hét késés után viszonylag kevésbé ijesztően érkezik, rendesen véget ér, illetve másfél nap múlva felkelek reggel és …zutty. Na, jó, annyira nem zutty, pár csepp csupán, de a NYOLCADIK napon. Meg a kilencediken. A tizediken.


A tizenegyediken elmegyek orvoshoz, ő ugyan most se lát az égegyvilágon semmit, de talán mégis kéne egy egészségügyi kaparás. Csak megnyugvás és miheztartás végett.


Uhh, én egy héten belül indulok külföldre. Na, jó, akkor majd jelentkezzek.


Harminc napig semmi, aztán viszonylag rendben (bár ismét alvadt darabokkal találkozom), majd húsz napra rá egy rokonlátogatáson matekozom, most akkor mi van, ezer éve nem volt nekem középidős… Meg a középidő nem ennyi. Nem, nem középidős. És ronda. És sok. Megmozdul az árnyék a víz alatt, ez nem a csónak. És a szokásos februári temetőlátogatáson bemozdul bennem J., akit megírtam, akinek mintha hasonló lett volna… hogy is mesélte nagyanyám akkor? Egy szót nem értettem belőle, talán azért jegyeztem meg szó szerint.


Felkeresek másik dokit, aki barátnő hasonló baját eredménnyel diagnosztizálta-kezelte, ő is a kaparást mondja, annyi a konkrétum, amit lát, hogy vastag a nyálkahártya, és az általában nem jó.


De én már megint külföldre készülök, repjegyem megvan, szállodám megvan, viszont megfogadom, még egy nagyobb gusztustalan szövetdarab és lesz ami lesz, járjunk a végére.


A legközelebbi gusztustalan szövetdarabnál elkezd bennem sikítani öreganyám szövege, körbe-körbe, vég nélkül. De fejhangon ám, néha úgy tűnik, mások is hallják. „Mondta akkor már nekem, hogy jó ideje csak kínlódik a men… ment… menstruációjával, hogy össze-vissza meg sok, mondta, hogy ilyen nagy aludt vérek jönne,k akkor mondtam én néki te Joli há’ mér nem mécc orvoshoz, ez nem normális, ilyen nem szabad, hogy legyen… és akkor elment és megoperálták de biztos előbb kellett volna…”


Közben túrom a netet, az ijesztőbb verziókra mind azt írják, nem én vagyok a célcsoport, hanem elhízott, hormonkezelést kapott, inkább változókor alatti-utáni nők, akik nem szültek, ötvenkét kiló vagyok, negyvenévesen még szültem, és ezer éve nem használok hormonokat.


Jó napot, mondja az ismeretlen orvos az ismert rendelőben. Maga a bátyámhoz jár, ugye? Hogy véletlenül jelentkezett ide? Nem maga az első. Sebaj, mi a panasza, megvizsgálom én. Huh… nem mindenütt 15 milliméter a vastagság, de 11 felett rákmegelőző állapotról beszélünk minimum. Én mindenképpen javaslom azt a küretet, higgye el, nem akkora ügy, megnézem hisztereszkóppal, aztán ha hormonzavar, tudjuk kezelni. Csak épp időpont nem akar akadni… Ez messze van, az drága, itt nincs hely… de maga kőbányai, nem? Jó a Bajcsy is? Biztosan? Akkor… mit szól június kilenchez?


Na, jó, majd mondom anyámnak, hogy előtte vagy utána való nap ünnepeljük a születésnapját.


Igazából tényleg nem nagy ügy. Előtte kell keresnem valami Gyöngyit a vérvételhez, megismerem a magyar egészségügy általam ismeretlen oldalát: ahol már várnak, percre pontosan, minden papírom előkészítve, miután egy kis kockás füzetbe került a nevem valahol.


Aznap nem majrézok, sóhajtok, mért kell nekem kórházba menni, hogy végre békén elolvashassak egy Hrabal-kötetet. A kiadott nyugtató (Xanax) azonban nem nagyon hat, a szokásos stílusomban ballagok ki délután fél egykor, hogy engem iderendeltek reggel hétre, nem ettem-nem ittam, sorrakerülök-e még ma, vagy menjek inkább haza.


Kettő körül visznek végül, bocsi, sürgős császár volt (a szomszédban a szülészet van), a műtőben árad a napfény, mi baj lehet, az egyik fiatal altatóorvos verset mond, csatlakozom, a harmadik strófánál filmszakadás.


A szobatársaim döbbenten néznek: másodperc alatt ébredek, felveszem a megcsörrenő telefont, felrántom az odakészített bugyit (az ápolónők szerint ez nem szokott egyedül menni), jó étvággyal bekebelezem az azóta kihűlt ebédet, aztán öt óra felé már átöltözve nagyjából közlöm, hogy elég volt, kérem a papírjaimat, mennék haza. Úgy meglepődnek, hogy kiadják és mehetek.


Azon túl, hogy másnap leteper valami cifra hasmenés, a világon semmi bajom.


Két, de inkább három héten belül ne is próbálkozzam a lelet elkérésével, mondja Dr. K., de utána gyűjtsem be és menjek vele hozzá el. Ehhez képest a postaládában találom a borítékot: leletem elkészült, fáradjak be érte. Eddigi tapasztalataim szerint úgy kellett verekedni érte, ajjaj, ezek mondani akarnak nekem valamit.


Másnap a Kicsit meg a haverját vinném focitáborba a város szélére, előre megegyezek a szülőkkel, csak felnyargalok a papírért és megyünk, addig várjanak lent a kocsiban. Nyargalok, mondom két kiskölök vár rám… Az asszisztensnő kotor a papírok közt, kezembe adja, gyorsan olvasok, de a szokásos regényfordulat megvan: ez biztos az enyém?


A nő is belepillant, egy pillanatra lefagy, tűnődik. Ööö… keressek egy orvost, aki… segít értelmezni a leletét?Vissza kell mennem Dr. K-hoz, így van megegyezve.


Amúgy… értem, amit elolvastam.


A nő elhallgat, odalép és megsimítja a karomat. Na hubazmeg, ha eddig nem jöttem volna rá, hogy irtó nagy gáz van, most biztos rájönnék. De nincs mese, két kisgyerek tényleg lenn vár a kocsiban, papírt levágom az anyósülésre, a kölkök önfeledten fecsegnek hátul. Nem gondolok semmire, csak arra, ne gondoljak semmire, a fenének kell még az egészre egy közlekedési baleset is.


Na, Fanyűvő Fehérlófia, még csak akkora voltál, mint egy arasz, és már tudtam, egyszer meg kell vívjuk. Nosza, kardra vagy birokra.


Visszafelé egyedül jövök már, nem is óhajtok soraim rendezése előtt beszélni senkivel, de nincs szerencsém, G. anyja (akit a focira vittem) hív, annyit tud, hogy szövettani leletet kellett begyűjtenem, érdeklődne, minden rendben-e. Amúgy szövettani laborban dolgozik (egy másikban), és pont ilyeneket szokott elemezni ő is. Úgyhogy megmondom neki.


Némileg sokkolom szegényt, de nagyon értelmesen csak annyit szól, ha kell orvos az X. klinikán, szóljak, körbeérdeklődik. Jó, ha kell, szólok.


Aztán felhívom a zembert, már melóban van, kijön egy percre. Nem drámázom túl, de szólok, most mondd, ha nem megy végigcsinálni, most sok volt (nincs egy hónapja, hogy a bátyja meghalt), mert nem ígérek semmit, se azt hogy meg tudok gyógyulni, se hogy cuki leszek, se hogy bármilyen legyek. Na, ne hülyéskedjek már, mondja, és szívből remélem, tényleg végiggondolja, mit vállal. Bár assetom, én mit vállalok.


Akkor kerül elő először a három szó: még, nem, most. Egy kérdőjel, egy felkiáltójel. Még nem!!! Most?!


A macskák, a sárkány, a hullócsillag, avagy az angyalok futószalagja


Aznap aligha dolgozom sokat, inkább a netet túrom, nem, tényleg nem vagyok célcsoport, fiatalabb, soványabb és szültebb vagyok. Na és. Statisztika versus egyéni fátum, ugye. Viszont örvendezve látom, ez a fajta rák nem kemóra reagál, inkább szikével kezelik… viszonylag radikálisan, de túlélhetően.


Azon nem drámázom, miért én és miért most, ha eldobok egy papucsot, nagy valószínűséggel találok el rákbeteg ismerőst, barátot, rokont és munkatársat, nem is értem, én eddig hogy maradtam ki. Valamelyik este a tükör elé állok, és mint valami félresikerült Anonim Alkoholista kimondom: Vakmacska vagyok, negyvenhét éves. Rákos.


Anyámnál rejtélyes módon hirtelen előkerül J. akkori kórházi zárójelentése. Eszerint J-nak majd emberfej nagyságú daganata volt a méhében, rákos petefészkekkel. J. az orvostudomány akkori (és valószínűleg mostani) állása szerint menthetetlen volt, a műtét és sugár ellenére, a kötél ezek szerint csak siettette a folyamatot. Megrendülve olvasom.


Nem sok mindenkinek fecsegem el.  Egy barátnőm azonban furán reagál a privátchat-bejelentésemre: Felhívhatlak?


Persze.


Felhív másnap reggel. A leletnél valamivel nagyobb gyomros először, amit mond: én nem tudtam eddig, de ő három éve volt méhnyakrákos. Műtét, sugár, kemó. De itt van. És ha akarja, beszél az orvossal, akinek nagy része volt abban, hogy itt van.


Kutatok az emlékeimben, egy időre eltűnt ugyan, de volt ilyen korábban is… és pár hónappal utána már találkoztunk, éttermeztünk, beszélgettünk… és nekem semmi, de semmi olyan nem látszott, ami ekkora gázra utalt volna.


Pedig de. És hát amit elmesél, az innen az egészséges oldalról sokkolóbb, mint a netes kutakodások,  a teremburáját, most kezdek el félni.


Elmegyek Dr. K-hez, nagyjából megerősíti, amit a netes kutatásaim alapján összeraktam, úgyhogy nem lepődök meg. De műtéti időpont, az nincs. Nem baj, gondolom, kicsit körbekérdezek azért, bár innentől versenyt futunk az idővel, tudom. Visszafelé a Keletinél az égre emelem a tekintetem: uram, mondj valami biztatót! Az egyik ablakban két hatalmas cserepes virág árnyékában négy (!) macska tollászkodik, mint valami mediterrán naptárfotóm, alig hiszem, előkapom a telefonom, lekapom őket. Azt hiszem, ez nekem címzett Jó Jel.


Ellátogatok Dr. G-hez, aki barátnőm szervezése alapján elvállalhat, ha akarom. Egész más mint az eddig megismertek: nincs csilivili recepciója, kevésbé életcsászára, mint szülészem vagy a második Dr. K. akihez némi elszervezés miatt kerültem, és akinek örökké hálás lehetek, hogy időben (?)  került sor erre a szövettanra. Dr. G. halk szavú és szerény, ugyanakkor meglehetősen határozott. Kéne egy MRI. Egy jó. Mihamarabb. Ő most nem tudja, utóbbit hol lehetne, ami jó is. De ha esetleg én tudok valamit…


MRI. Nekem, a klausztrofóbiásnak – ez nem lesz kicsi majré, azt hiszem.


V. a cég főnöke, első látogatásom után elmondom neki a frankót. Pont mikor beindul egy komoly projekt… és egyelőre nem látom, mi hogy lesz pontosan, csak hogy kéne egy MRI, lehetőleg nem két hónap múlva.


V. bólint, felemeli a telefont. Félóra múlva átszól, te, le bírsz menni R-be (vidéki város) két nap múlva? Mert keresd ott X-et reggel és fogadnak.


Menjek-e veled, tűnődik a zember, dehát nagykislány vagyok, lemegyek, visszajövök. Na, azért mégis. Oké, de akkor benne vagy, hogyha időben végzünk, félúton beugrunk megnézni a Balatont. Na, te se leszel már kergébb, de egye fene, menjünk.


És milyen jó – egyedül nem bírnak velem, nyugtatójuk nincs (nekem meg sose volt), de alig indul a gép, indul a pánikroham is, végül fordítva kerülök bele, a keze valahol a homlokomnál, semmi romantika, egyszerűen tudatosul az agyamban: az a része a fejemnek KINT van, nem egy ládába bezárva. A földöntúli hangokról már csak a nemrég olvasott Michael Ende mese jut eszembe (Gombos Jim), ahol a főhősöknek át kell menni egy sötét alagúton, ahol tök sötét van, rémijesztő hangokkal, más nincs, de ez épp elég. Michael Ende elég jól leírta, milyen klausztrofóbiásan bekerülni egy MR-be.


Egy óra múlva már a párhuzamos valóságban vagyunk egy másik Naprendszerben, ahol rántott húst lehet ebédelni, és utána úszni a Balatonban. Ha túlleszek ezen, add vissza a vizeimet majd, mondom az Odafennvalónak. (hohó, mondja a fejemben a gúnyos kis hang, előbb azt kérd, hogy műtét után adja vissza a vizeletedet!)


X. úr irtó jófej, az MRI-leletet elküldi mailben, a telefonomon nyitom meg izgatottan, új telefon, kis híján kitörlöm a roppant fontos irományt, ami mint kiderül, csupa jó hírt tartalmaz.


Ha van megfelelő szakmai partner, meg tudom csinálni laparoszkóppal, mondja Dr. G. ez az a pont, amikor eldöntöm, ő nyerte a feladatot, eddig attól rettegtem, felvágnak mint valami halat, hat hétig épp csak vánszorgok esetleg, összenövések, fertőzések, minden elvonul az orrom előtt, a laparoszkóp, az minden ismerős szerint egészen más ügy. Dr. K-nek elmondom, köszönök mindent, ő bólint, mégiscsak a szakellátásba kerülök, ő csak mást félrelökve tudna nekem időpontot adni még a nyár közepén, szerencsés gyógyulást kíván.


Aztán csönd lesz, mert nincs és nincs időpont, nyár van, meleg van. Én meg úgy csinálok mindent, mintha utoljára csinálnám. A hangulatom időnként hullámzik – pörgök a medencében, röplabdázom és sprinteket loholok a Kicsivel, reggel a sáros Körös-toroki strandon kocogok és úszkálok,  kiélvezve minden percét, míg enyém a testem, a mozdulataim, aztán a Budapest Parkban a KFT-koncerten egyrészt „magamra veszem” a Somló Tamásnak küldött „gyógyító” dalt (két-három hét múlva hal meg szegény) és elkámpicsorodom, mi van, ha nem bírok jönni többet. Rajongótársam, Szilárd hátba vág: fogsz te még velem csápolni az A38-on. Hát, vannak kétségeim.


Közben megérzem az ízét, milyen az, amikor mintha angyalok raknának valami futószalagra, a legjobb pillanatban érkezik a sorstárs-barátnő biztatással és szakemberrel, elém ugranak az információk, tolnak a segítő kezek. Mindenki olyan… ha mindig ilyen lenne, akkor csupa suhanás és kacaj volna az élet. De tudom, a VIP sornak ára van.


Némi plusz önismeret: nem is attól majrézok, hogy kinyúvadok, az viszonylag egyszerű. Hanem megmaradni valami fenemód kényelmetlen testben, esetleg megváltozott személyiséggel… Megdöbbenek, mennyire nem bírok elfogadni egyelőre elméletben dolgokat, egyszerűeket és tényleg félelmeteseket is, a kövérségtől a tartós katéterhasználatig. Márpedig azért sok minden benne van a pakliban.


Azon a nyáron leginkább az LGT Mozdonyoperája utazik a kocsimban, negatív pillanataimban a Füst meg a szél sorai keringenek, a pozitívakban a Bízd ránk meg a 424-es.


Felismerem megint, mekkora erő a zene, a szöveg, az irodalom.


Ha van még egy új világ,

érted is eljövünk, ne félj!

Eljövünk s elviszünk,

csak tanulj meg várni ránk,

állj ki a partra néha

s ha tenger nyelne el,

az égből jövünk el!


Még nem? most?


Aztán megszületik az időpont a műtétre – vártam is, féltem is tőle. A kölykökkel őrjöngök egyet gyerekkorom strandján, aztán nyargalok vissza Pestre, kell egy felülvizsgálat, műthető vagyok-e egyáltalán.  A fenti dallamot hallgatva zúgok a néptelen békési utakon, ismét felpillantok, jöjjön egy „jó jel” odaföntről, a gomolygó felhőseregből erre tisztán és felismerhetően kiválik Fuhur, a Végtelen Történet  fehér szerencsesárkánya.


Van is dolga annak a bizonyos őrangyalnak, mert vagyok akkora hülye, hogy kilencvenperórával száguldva menet közben próbálom fél kézzel lefényképezni.


Ahogy egyre több ember tudja, megdöbbenek: az ötvenen felüli nők úgy tűnik, nagy részének nincs méhe, ha más okból is távolították el, a világ leggyakrabban végzett műtéte a hiszterektómia. Anyámnak nincs, azt tudom, mióma miatt. A hasonló korú barátnőmnek se, hosszas kálvária után. De nem tudtam, hogy nincs K-nak, korahatvanas kolléganőmnek sem, és azt sem, hogy nyolcvanon túli, Ausztráliában élő nénikémnek (nagybátyám feleségének) sincs már régen, alig múlt negyven, amikor megtörtént. Ő biztat, ugyan már, klimax… kicsit meleged van időnként. Ő nem csúfult el tőle, idős korában is van benne valami kislányos báj.


A kivizsgálás megint mintha valami távoli, fejlett ország VIP-klinikáján lenne. Az itteni Gyöngyi (őt se Gyöngyinek hívják) is pont olyan hatékony, mint a korábbi, előkészített papírokkal és széles mosollyal vár, akkor megjegyezte? Első emelet, harmadik emelet másik pavilon, aztán ha minden megvan nem hozzám, hanem az aneszteziológiára, ide csak ha baj van, rendben?


Rendben, csak egyszer tévedek el, két fiatal rezidens külsejű kísér át a fura folyosón, pörgök mint a búgócsiga, fél négyre ígérték a végét, háromnegyed tizenkettőkor már kész vagyok, az ítélet: műthető. Nézzen rám, egy éve csináltam végig szakasztott ugyanezt, itt vagyok, mondja a kortalan altatóorvosnő a pult másik oldalán, mikor a lehetséges kockázatokról érdeklődtem. Úgy meghökkenek a válaszán, hogy elfelejtek tovább kérdezősködni és kipenderülök a klinikai komplexum nagykapuján. Van több mint három órám, amivel nem kell sehol elszámolnom. Hova is akartam… hopsz, itt szemben átvágok a Vérmezőn és felrohanok a lépcsőn, megtalálom a Titkos Liftet és már ott is állok a Modigliani-Picasso kiállítás előtt, ahova olyan reménytelenül sóvárogtam.  Bónuszként a Számítástechnika a művészetben kiállítás az épület tetején, szevasz, apám, mondja valami bennem, hirtelen belém hasít: ő mennyit töltött az intézményben, ahova épp készülök bevonulni. És annak a történetnek nem lett jó vége. De ez a hely már nem az hely, már ha a sugallatoknak hihetek.


Kifelé menet komolyan elgondolkodom, hogy betérjek-e egy ebédre a Jamie’s-be, de a hedonizmusnak is van határa, ugye.


A kölyköknek nem ragozom túl és reménykedem, nem kényszerülök újabb megnyugtató magyarázatokra. A műtét előtti napon kell bemenni, addig van még egy nap, itthon nem találom a helyem, irány a Paszkál strand! Főúri mozdulattal mutatok körbe, rendeltek ma, amit akartok. Koktélt, persze… elmentek otthonról, fiam???


Állítsák meg a világot, túl jó. A szavak megint központozást váltanak: Még! Nem most!


Este kimegyek a kertbe. Már nincs kertibudi, mint gyerekkoromban, ami fölött ragyogott a Nagygöncöl. Némi keresés után azért meglelem itt is… Hirtelen gondolattal sorolni kezdem csendesen a halottaimat: apám, Mami, Tata, Jutka, Béla, Böbe, Erzsike… kis szünet… Pista bácsi… az utolsó név után egy hatalmas, fénylő hullócsillag szánkázik az égen. Hihetetlen látvány, én életem negyvenhét éve alatt még egyetlenegy hullócsillagot se láttam még. Ez az első.


A Mátyás-templom és a kápolna közt, avagy senki se gondol a spanyol inkvizícióra


Igyekszem gondosan pakolni. Az őrzőre megalkuszom a nővérrel: vihetem az olcsóbbik mobilt és az ősöreg MP3-at, ígérem, nem hisztizek, ha eltűnne. Az MP3-on vannak a Bornai-dalok, amik nagy részét nem is ismerem, így kellően fognak szórakoztatni, ha nem bírok aludni vagy nyűgös vagyok. Aznap délután bejön egy nagyon kedves nő, egyházi kórházi önkéntes, elmegyünk vele és a szobatársak közül eggyel a kis kápolnába. Csendben mondjuk együtt és külön, amiket ilyenkor mondani szokás.


Este kinézek az ablakon, a szoba döbbenetesen színvonalas, alig kórházszerű, van tiszta kis fürdőszoba, rendes kövezet, fény és nagy ablak. Este kinézek rajta: némá, a kivilágított Mátyás-templom, atyaég, mit fizetne ezért egy gazdag japán turista.


Másnap már csak toporgok „indulásig”. Még nem???? MOST!


A műtősnek odaúton idézgetem a Monty Python vonatkozó jelenetét (Meaning of Life), nem látta, ígéri, megnézi. Talán a Margit-dalt kellett volna stílszerűen idéznem (De ha megoperálnak hirtelen, nekem nem elég lesz egy kórterem, ha a hordágyról leesnék, én sírnék nélkülem…), aztán mire túl sokat gondolkodhatnék azon, hogy hülye helyzet-e ez, filmszakadás.


Egy óra a következő, amit látok, szemben a falon, fél négyet mutat. Tizenegy tájban mentem be.


Anyám következetes tilalmam ellenére benéz, őszintén szólva nem nagyon emlékszem, miről beszélünk, valami vicces papírruha és rengeteg monitor van rajtam. Nagy meglepetésemre nem fáj az égvilágon semmim, illetve egy idő után a gerincem, mert az őrző ágya egy vályú, amiben képtelenség kényelmesen létezni. Beröffentem a zenéket, mintha valami üzenetek lennének, elvihorászom a Ha meghaltál szövegén, sokszor-sokszor visszapörgetem a Mindig van remény-t, de az egész alaphangulatát a Bolond vagyok dallama adja.


Csak a gerincem, az ne fájna. Nyugodtan forduljon oldalra, mondja a nővér, aki be-benézeget, szabad. Szabadnak szabad, csak nem megy, a vályú nem enged, próbáltál már megfordulni pár órával műtét után mindenféle szerkentyűvel egy vályúban? Senki se gondolt a spanyol inkvizícióra, jut eszembe a megfelelő mondat a negyedik kudarcom után, ezen úgy kezdek el vihogni, hogy ötödször is ugyanúgy visszagurulok.


Amikor elég lesz a fülhallgatóból, még mindig nem bírok aludni. Kiderül, szobatársam is van, beszélgetni kezdünk, két testetlen hang az éjszakában, nagyon pozitív kisugárzása van, pedig nemcsak annyi baja, mint nekem, korábban vastagbélrákkal operálták, sztómás, most meg… nem gondolok bele. Két nap múlva felkeresem a kórtermében, látva is pozitív, mi lett veled azóta, Kati…? Játszol még az unokáddal?


Másnap kiderül, csak fekve van akkora szám. Bár itt az a népszokás, hogy gyalog kell átmenni a kórterembe, nem ragaszkodnak hozzá esetemben, ölemben tartott vesetállal tolnak így is, bár végül üres marad.


Egy katonás nő érkezik, ő a gyógytornász, megmutatja, hogy kell felállni. Na, inkább hagyj aludni, utána majd tárgyalunk erről. Talpra rángat mégis valahogy, lezuttyanás után némi vértócsába érkezem, további intézkedésig Kriszti nővér megtiltja, hogy felügyelet nélkül felkeljek, nem is erőltetem, délután a családtagjaim segítségével iszonyú hősi tettnek tűnik elmenni a szoba sarkáig fogat mosni. A teremburáját, pár napja még simán lefutottam a futókört. Hát egy darabig aligha fogom.


De mivel közlik, hogy ha akarom, ha nem, a katétert kiveszik, kénytelen vagyok megbarátkozni a gondolattal, hogy holnap reggeltől egyedül járok a vécére. Akkor még mission impossible-nak tűnik elérni a folyosón a teás szamovárt, nemhogy kimenni a kertbe, pedig a hozzám belátogató G. doktor szerint ilyesmiket kéne tennem, elvégre két napon belül minden belőlem lógó zacsitól is megszabadulok.


Pedig a hétvége valóban már mintha egy kissé egyszerűbb wellness-szállón telne, dolgom semmi, ebédet helyembe hozzák, nyílnak a virágok, vasárnap fogadom látogatóimat, majd misére megyek. Amikor a Nagy Kört teszem a kertben, mintha egy árnyalak fogná a kezem meg hirtelen, gyere, apám, sokat sétáltál te itt. Nem nagyon szól hozzám, de igen-igen tisztán érzem a jelenlétét. Mintha azt üzenné: nem, te most nem én vagy.


Stupor! Capitulatus!


Kissé törékeny porcelántárgyként érkezek haza. A kajla Kicsinél azt találom ki, ha szelesen futva próbálna belém csapódni ölelés címén, akkor képzeletbeli varázspálcámat kirántva idézem a Harry Pottert ordítva: STUPOR! (ha ez nem látszik elégnek: CAPITULATUS!) Persze tudom, mi vagyok valójában kívülről nézve ilyenkor: Comikulissimus.


A macskáknak nem kell szólni: egyik se akar a hasamra telepedni, viszont ha lefekszem aludni, dorombolva őrzik az álmom, két cirmos szfinx.


Rohamtempóban javulok egyébként, vissza is élek vele, hazaérkezésem napján mi a fenének akartam polcot pakolni? Be is lobban az infúzió helye azonmód, utána kezemen zsebkendővel vezénylem, ahogy a kölkek önállóan (!) instrukcióim alapján szilvásgombócot készítenek.  Némi vérezgetésen és a  lassuláson kívül nincs bajom (a sebességem öt-nyolc napig egy nyolcvanéves nénikét idézi, amint épp csigát sétáltat), és remélem, mostanában egy darabig tán nem is lesz. Hivatalosan még nem dolgozom, nemhivatalosan meg… a fene egye meg, pedig annyi szép tervem volt mimindent fogok én itt „lábadozás” címmel csinálni, a tizede sem jön össze. Viszont eszeveszett gyorsasággal jön vissza a “normális” élet.


Azért hátravan a szövettan, amikor kérdezik mi a tétje, hát mondom,  ha mégsem jó, akkor a régi reklámszlogen szerint csak egy ugrás a Sugár… márminthogy kis s-sel ugye.


Aztán a megbeszélt időpontban hívom Dr. G-t, aki elő is keresi rögtön a papíromat, és közli: ritka szerencsés példány vagyok, ha más bajom nincs, alighanem megnyertem a saját életemet. Mikor már magam olvasom a leletet, kiderül: a korábbi szövettan rettegett eredményét, a méhtestrák-daganatsejteket a kioperált szervekben nem lelték, ezek szerint olyan felületi stádiumban volt, hogy a küret eltávolította. Volt azért ez-az, jóindulatú kisebb problémák, amikkel még jó sokáig maradhattam volna „termékeny”, elvégre egyik petefészkemben egy érett, akár megtermékenyíthető petesejtet tartalmazó tüsző volt. Na, mindegy, negyvenhét évesen nem akartam már újabb gyereket.


Egyelőre az előnyét érzem: hurrá, viszlát tamponok, viszlát PMS, agyő fogamzásgátlás, nyűg volt a nyakamon mind (a hőhullámok pedig csak szeptember közepén kezdődnek, addig kegyelmi állapotban sétafikálok). Azért tűnődöm, jön-e a hirtelen, látványos öregedés, csúfulás, hízás és a többi – de ha jól belegondolok, valahol az út végén így is, úgy is ilyesmi várható. Először a szépségünk, aztán az egészségünk, aztán az önállóságunk, majd az életünk távozik, van, akinek lassan, észrevétlenül, másnak rohamtempóban, hirtelen. Szégyenkezve kellett tudomásul vennem, hogy bár tudtam, ügyesen hárítva mégiscsak úgy voltam vele, ez egyelőre leginkább másokkal történik.  Édes istenkém, Macsesz, majdnem ötvenesként olyan sebezhetetlennek hitted magad, mint valami tizennyolc éves.


Na, ez elmúlt, latolgatom a teraszon, most már nemcsak az eszemmel, hanem valahol mélyebben is el kell ezt fogadni. De a félelmetes felkiáltójelekkel és görbedt kérdőjelekkel tűzdelt három szó mostanra egyszerű, szürke kijelentő mondattá olvadt.


Még nem most.


És március 15-én, lemenő nap mellett, friss „minden rendben” eredménnyel, egyenletes, bár nem túl heves tempóban lefutom a Kicsivel a futókört.


Vakmacska


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?



Forrás: Bezzeganyag.reblog.hu

Vélemény, hozzászólás?