Szüléstörténet: Fel akartam adni, meg akartam úszni

szüléstörténet szülés


A második gyerekkel az elsőhöz képest kevesebb cukormázzal vártam a szülést. Nem stresszeltem előre. Úgy voltam vele, én mindent elfogadok, mert tudom, hogy a fogadott orvosom és a szülésznőm, pont ugyanúgy, mint először, amíg a babát meg engem nem veszélyeztet, nem avatkozik be a természetes folyamatba. Szuper! Kitörhet belőlem az ősanya – persze kórházi körülmények között.


Terhesen kisgyerekkel

 


Ez a félig-meddig eufórikus fíling az első komolyabb hajnali jóslóig tartott ki. A kisebbik fiam ugyanis a bátyjához hasonlóan az utolsó hónapban szorgalmasan gyakorolt. Hát mi ne mondjak, kábé minden második éjszaka fél három és reggel hat között az éreztem, na, most szülök. De pechem volt, mert többnyire mire abbamaradtak a többé-kevésbé rendszeres fájások, kelhettem a két és féléveshez. Így a reggelt egy dupla kávéval indítottam. Aztán délután, ha mákom volt, aludt a nagy, ha meg nem, jöhetett a következő környi fekete. A férjem rengeteget dolgozott, de szerencsére a nagymamákat be lehetett vetni, és amikor lehetett, elvileg tudtam egy-másfél órát pihenni. Már ha épp nem gyakorlatozott a kicsi a pocakban. 39 hetes terhesen úgy éreztem, minden sejtnyi erőmet feléltem. Én ezt nem bírom.


Az utolsó napok csak vánszorogtak, én meg szenvedtem és még jobban sajnáltam magam. A férjem megpróbált kibillenteni az apátiámból. Egyik este fürdetésnél megjegyezte, hogy a hotel negyven hétre van kifizetve. A gyerek pontosan tudja: ilyen úri dolga az életben soha nem lesz, és hülye lenne előbb kicsekkolni. Hát mit ne mondjak, jót derültem az egészen, de azért a szokásos éjjeli menetnél már nem voltam ennyire vidám.


Nem lesz indítás

 


Két nappal a terminus előtt a szülésznőm és az orvosom közölte, hogy megvárják, míg a gyerek elindul. Fantasztikus! Annyi könnyítést kaptam, mivel már egy ujjnyira kinyíltam, hogy megihatom a bábateát, és ha csak egy kicsi hiányzik, akkor az a beindítja a dolgokat. Nagy reményekkel forráztam le a délutáni alvásidőben a fahéjat és a szegfűszeget. Amíg a fűszerek a forró vízben oldódtak, én egy kád vízben meditáltam. Elbúcsúztam a terhességtől, és megkértem a fiamat, induljon el kifelé, mert teljesen kimerültem. A kádból kilépve, belekevertem egy adag lekvárt a fűszeres lébe, és húzóra mindet kiittam. Utána vártam a csodát. A fájások nem jöttek. Sőt, az a kis hangyafaroknyi jósló is elmúlt, én meg bealudtam az ágyon.


Délután tök nagyot játszottam a fiammal. Anyósom aznap éjjel biztonságképpen nálunk aludt. A férjemmel még viccelődtünk is, hogy tök fölösleges, mert tuti megint nem lesz semmi. Max. ha jóslózok, akkor majd reggel kel a gyerekhez, én meg tudok aludni. Este 11-ig beszélgettünk a férjemmel. Ő épp elszenderedett. Talán a nyál is kicsordult a szájából. Én csak fészkelődtem, mint egy partra vetett rinocérosz. Kerestem a tökéletes alvópózt, amikor a fiam feje koppant egyet a medencémben. Nem fájt, csak szabály szerint éreztem, ahogy a koponyája nekifeszült a csípőmnek. Utána két olyan összehúzódást produkáltam, hogy a férjemnek csak annyit bírtam nyögni: én nem emlékeztem rá, hogy ez ennyire fáj.


Fáj!

 


Hívtam a szülésznőm, aki mondta, üljek be egy kád vízbe. Hát nem repestem az ötletért, mert annyira dolgozott a méhem, hogy csillagokat láttam. Így fél óra múlva már a kocsiban ültünk. Hiába volt mínusz sok fok hideg, izzadtam, mint egy víziló. Az adrenalin dolgozott bennem. A férjem viszont az sem tudta, hol van. Rossz irányba indult a kórházhoz, közben megállt, hogy gondosan lejégoldózza a szélvédőt. Én meg kuporogtam az anyósülésem és megfenyegetettem, hogy ha nem siet, én isten bizony az autóban szülök, hiába van öt perc kocsira a kórház.


A kórházban

 


A szülészetre már emlékszem, hogyan jutottunk fel. Alig bírtam átöltözni a kórházi szülős cuccba. De az igazi misön impásziböl a szülőágy volt, amire fel kellett másznom. Hiába segítettek, nekem az egész egy mini Mount Everestnek tűnt. Az ügyeletes dokinő pikk-pakk megvizsgált. És boldogan közölte, hogy három ujjnyira nyitva vagyok és feszül a burok. Pechemre a vizet nem nézte meg, így még egyszer túrázhattam az ágyra. De hát ennyi belefért, pláne hogy a fogadott dokim úton volt. A szülésznőm ekkor ért be. Átnavigált a szülőszobába. A magzatvizem meg közben elkezdett csordogálni. A férjem is beért közben. A doki is befutott. Már bő négy ujjnyira voltam nyitva, pedig még csak fél egy volt. Kicsit nevetgéltem. A férjem elővette a humorosabbik énjét és szórakoztatott. A doki burkot repesztett. Persze azt is elfelejtettem, hogy a burokrepesztés fáj. Nem kicsit, hanem minimum tíz komoly menstruációs görcsnyit. Jó, ehhez az is kellett, hogy a gyerek a pocakban ellentartson.


Utána kissé belassult a dolog, mert a fiam szép, nagy kerek feje nehezen akart leszállni. Mondjuk én sem voltam a topon, mert szívem szerint aludtam volna. Sajogtam mindenhol. Fájt a bőröm, a fejem, mindenem. Gondolatban képzeltem a tengert, meg a hullámot, de valahogy legbelül el akartam nyomni az egészet. Talán azt szerettem volna a szívem legmélyén, ha még kicsit benn marad a pocakban. Féltem, sőt szabályosan rettegtem a gyerekágyas időszaktól. Mi lesz velem otthon egy újszülöttel meg egy két és félévessel? Hogy tudok mindkettővel foglalkozni? Hogy fogom a törődésemet, az időmet és a szeretetemet felezni?


Majdnem leálltak a fájások

 


Csak cikáztak a fejemben a gondolatok, mire észrevettem, hogy csak ülök az ágyon és alig van összehúzódásom. Ekkor kapcsoltam. „Ezt nem tehetem. Ez nem jó. Össze kell magamat kapnom, különben megint jön az oxitocin, amit nem szeretnék.”  Nem tudom, honnan sikerült az utolsó energiámat mozgósítanom. Valahol legbelül talán van egy anyasági vésztartalék sos helyzetekre, mint a szülés, a hasfájós éjszakák vagy a fogzás. A kontrakciók visszajöttek, én újra bírtam koncentrálni és még azon sem bosszankodtam, hogy a finis előtt a férjem kábé nyitott szemmel bóbiskolt a sarokban.


Megkérdeztem a szülésznőmet, szabad-e felállnom, ő bólintott és innentől megint felgyorsult minden. Kapaszkodtam az ágyban, a csípőm körkörösen táncolt, a baba feje pedig milliméterről milliméterre haladt lefele. Pokolian fájt, úgy éreztem, remeg bennem minden. Fel akartam adni, meg akartam úszni, szerettem volna, ha a gyereket ripsz-ropsz kiszedik belőlem. A szülésznőm nem esett pánikba, csak kérdezte, kell-e nyomnom. Belőlem pedig mint egy anyafarkas, szakadt ki az igen.


Vége

 


Felkúsztam az ágyra. A férjem fogta a kezem, vagy legalábbis mellettem állt, és én nyomtam, ahogy bírtam. Szünet. Az adrenalinszintem az egekbe emelkedett, ami nálam azzal járt, hogy elkezdtem kérdezni, hogy mennyit kell még nyomnom. Aztán nyomtam megint, aztán a következőt ellihegtem, és a következőre egy síró fekete hajas gombóc pihent a hasamon. A feszülés, a fájdalom és a küzdelem lelki békébe simult. A férjem puszilgatta a homlokomat. Hajnali fél négykor a kisebbik fiam teli tüdőből ordított. A szomszéd szobában kiabált a kismama. Az orvos varrta a megreccsent méhszájamat, de nem számított semmi. Úsztam az örömben és a megkönnyebbülésben.


Tündi


szüléstörténet szülésBezzeganya az Instagramon!


Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz. 

Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>


Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?



Forrás: Bezzeganyag.reblog.hu

Vélemény, hozzászólás?