Szüléstörténet: Azonnal hívj valakit, mert nyomnom kell!

szüléstörténet szülés


2016 februárjában kezemben tarthattam egy halovány, de pozitív terhességi tesztet. Előtte kb. négy órával megállapították: terhesség nincs, PCOS van. Klassz. Mi legyen? Semmi, várunk. Következő héten vérvétel, majd újabb ultrahang. Embrió és petezsák látszik, szívhang mg nincs. Megint várunk. Két hét múlva menjek vissza. Nagyon halovány szívhang, de legalább van,magzati méretek megfelelnek, na, nem a terhességi kornak, hanem önmagának. Egy hét múlva barna pecsét. Remek. Vissza az orvoshoz. Szívhang oké, nincs semmi gond, kaptam progeszteronpótlást. Már csak itthon sikerült kiszúrnunk, hogy kisebb a magzat, jóval kisebb. Most megint mi lesz? Semmi, várunk. Két hét múlva vérzés. Azon a héten missed ab. Gyász, amit nehéz feldolgozni, tudván tudod,hogy a stressz meg a természet szelektál. De mi van, ha én öltem meg? 


Ezekkel a gondolatokkal a fejemben fogtunk neki az újrakezdésnek. A megkövetelt három hónapos türelmi idő után akcióba lendültünk. Apuka ekkor még külföldön dolgozott, így csak hétvégére tudunk időzíteni. Nem baj, elsőre úgysem fog összejönni. Ahha. Két hét múlva egy halvány pozitív teszt. Alig látszódott. Kezdődik elölről? NEM!  


Szinte tankönyvi terhességben egyetlen egyszer voltam kórházban két napot derékbecsípődés miatt a 21. héten. Ekkor kezdett rendszeressé válni a mozgolódás. Terhesnaplót akartam írni, ám mire észbe kaptam jött a terminus. 


– Április 1. 


– Szórakozik, pofesszor úr?


– Nem, anyuka, ez elseje lesz, unokaöcsém is ekkor született.


– Micsoda véletlen, anyósom is. 


A kiírt napon szorítottam a térdeimet,innen senki se megy ma ki. Nem is ment. Ez volt az az utolsó nap, amikor úgy tehettük le a fejünket, hogy senki sem hívott, írt érdeklődv, hátha beindulnak az események. Szegények, ha tudták volna, hogy 8 napos termin túllépés lesz belőle… Egy csomó időt és pénzt, na, meg fejfájást spóroltak volna.


Április7. Keresztfiunk születésnapja. Mindenki dörzsölgeti a markát „Na, majd ma!” felkiáltásokkal kísérve. Bájos mosoly kíséretében csattogunk  a bevásárlóközpont játékosztályán. Senki sem mondaná meg, hogy én lassan szülök, vagyis kellene, maximum aki már gyakorlott, és megvan a képessége a kialvatlan arcból jósolni. 


Dél körül valami elkezdett szivárogni. Telefon fel, barátnő tárcsáz: „Nóri, neked van magzatvízszivárgást jelző betéted? Nincs, de a gyógyszertárban biztosan van. Miért, van valami? Nem tudom, felhívom a szülésznőmet. Szólj, ha van valami. Oké, rendben szólok, puszi GG-nek, szia.” Újabb tárcsázás: „Szia, Réka vagyok, te figyelj már, lehet, folyik a magzatvizem, mi legyen?” „Egy óra múlva legyetek a szülőszoba előtt, megnézzük.”


szüléstörténet szülés


Reszketünk apával mindketten. Alig találunk parkolót. Sétáljunk. Tudsz lépcsőzni? Utálom a liftet, inkább lépcsőzök. Rendben. Beértünk. Megérkezik a professzor, még nem szülünk, csak egy külső burok repedt meg, 1-2 dl víz lehet, nem fekszem be vajúdóba, irány haza szülinapozni. Azért egy branül besikeredett, meg némi antibiotikum is, a fránya pozitív streptococcus. Egy ctg-t csináljunk már. Minden van rajta, amit produkálni lehet. Holnap reggel találkozunk, és megbeszéljük, legyen-e indítás. Félek, rettegek. Nem sok jót hallani az indításról. Mindegy, lesz, ami lesz. Próbáltam takargatni a branült, sikerült, ám feszengtem nem is keveset, utólag mindenki bevallotta, hogy látszott rajtam minden.


Az esélytelenek nyugalmával feküdtünk le, ám már csak apuka aludt. Tizenegykor jött az első fájás. Anyám, mi ez? Uramisten, szülni fogok! Apukának még két óra pihit hagytam, mondván úgyis hosszú éjszakánk lesz. Egy körül értünk be a kórházba. Előkészítés, közben apuka hazaszaladt az apasági nyilatkozatért. Egy óra múlva már ctg-re kötve wellnesseltünk, én az ágyon fekve, apuka az ágy mellett. Szorítottuk egymás kezét, ittunk, izgultunk, és kezdtünk nagyon elfáradni. 


– Mikor kelhetek fel?


– Kicsit késöbb. Még nem veszem le a ctg-t. 


– Nem jó feküdni, a meleg víz jó volt az előkészítőben.


– Fél óra múlva leveszem, megvizsgállak. Utána megbeszéljük, mi legyen.


Életem leghosszabb fél órája volt. Jött a vizsgálat. Eredménye az volt, hogy szóljunk a professzornak, majd ő kimondja az ítéletet. Megint várakozni. Eközben a szülésznőm egy kis asztalnál csendben pihent. Ctg még mindig rajtam, továbbra is fekszem és vacogok. Megérkezik a professzor.


„Csókolom, hogy állunk? Jó fáradtnak tetszik lenni, mi legyen?” 


A beleegyezésemmel burkot repesztettek, majd felállítottak, hogy a fej hamarabb lezökkenjen. Innentől felgyorsulnak az események, apuka nyakába kapaszkodva szumózunk. Szülésznőm eltávozik dohányozni és kávézni, mondván, itt délig semmi sem lesz, de max. este hatig hagynak kínlódni. Pompás. 


A harmincadik perc környékén valami megváltozik, belém hasít az eszelős félelem. 


– Azonnal szólj valakinek, nyomnom kell.


– Dehogy kell, csak úgy érzed, még nincs itt az ideje.


Ekkor valami szörny bújhat ki belőlem, vagy a hétfejű sárkány:


„Azonnal menj valakiért, mert nyomnom kell, a szentségit!”


Itt már komolyan vett. Elrohan, keres valakit, csak az ügyeletes szülésznőt találja. Hívja a sajátunkat. A szekrényben halljuk a telefont csörögni. Gyors mérlegelés után, fel az ágyra négykézláb, napnak seggel, aztán ami a csövön kifér. jön minden, nem válogat, ki látja, ki nem. Befut a szülésznő, ágyat átalakít, majd gyors fertőtlenítés, megérkezik a professzor, és kimondják a muszáj varázsszót:


„Anyait-apait bele!”


Az első hármat rutin nélkül elordítottam, vagy csak a felét nyomtam a fájásnak. Szépen haladunk, jön a sűrű hajas felkiáltás egy szike kíséretében.


– Vágni kell, mese nincs.


– Mikor lesz ennek már vége, inkább császározzanak meg.


– Arról már lekéstünk, a finishben vagyunk. 


Az ötödik vagy hatodik nyomásra lett meg a kislányunk, végül a dédnagypapa születésnapjára, április nyolcra, 5:45-kor teljesen átlagos, bár hozzám képest nagy méretekkel. Meleg és nyálkás, azonnal üvöltött, de biztosan lány?


– Biztosan lány, apuka is helyeseljen.


Apuka is helyeselt könnybe lábadt szemekkel. Mire kettőt pislogtam, már elvágták a fizikai kapcsot közöttünk, mindenki elviharzott, még az orvosom is csak a szülésznő maradt bent, aki villámgyorsan kifürdetett.


A lepény megszületése rémálom volt, ugyanígy a varrás is. Megkaptam a kis tehetetlen szeretetgombócomat, aki rögtön rátalált a cicire, majd egy órát együtt tölthettünk, csak mi hárman. 


Mivel az osztályon nem volt hely, a vajúdóban kaptam helyet, ahova apuka már csak egy puszira jöhetett be. Sem enni, sem aludni nem tudtam, csak néztem a kis szuszogó békát bebugyolálva a kis kocsijában, és még nem is sejtettem, mekkora hisztik kivitelezője lesz. 


Maga a szülés, mint élmény érdekes volt, természetesen a fájdalomtól szívesen eltekintettem volna, vagy csak egy kicsit lehetett volna lightosabb. A három nap kórház katasztrófa volt, fellélegeztünk, amikor hazaértünk.


Sokszor eszembe jutnak azok a pillanatok, bár remélem, egy pár év múlva újra megélhetem.


Rambó


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?



Forrás: Bezzeganyag.reblog.hu

Vélemény, hozzászólás?