Élt 43 évet…

istock-497212668.jpgKi a felelős mindezért? Tudom, hogy az orvosok nem istenek, de hogy emberek se legyenek, az rendjén van? Fog-e felelni ezért valaki?

“Egy kicsit zizzent, egy kicsit zseni!!! Mély érzésű, empatikus személyiség, nem volt a világon olyan dolog amihez ne tudott volna hozzászólni. Tele volt tervekkel, millió dologról beszéltünk. Egyáltalán nem tört össze, annál intelligensebb volt. Pikk-pakk újratervezett – írta egy barátja tegnap éjjel Gáborról.

 

Gábor az unokatestvérem volt, hat évvel fiatalabb nálam. Késői, egyetlen gyerek volt, szülei szeme-fénye. Elkényeztetett, akaratos, önző és kezelhetetlen. Emlékszem, hogy 10 évesen – ő négy volt – én voltam az egyetlen, akivel nyugton maradt, mert én mesét mondtam neki…

 

Édesanyja, aki már 40 éves elmúlt, amikor Gábor született, erején felül harcolt, hogy felnevelhesse a fiát. Kilenc évig kezelték lumbágóval, amikor leállt mindkét veséje. Mert nem a lumbágó okozta a derékfájását. Vidéken laktak, kétnaponta kellett volna mentővel Budapestre jönnie a dialízisre, ami nagyon fárasztó lett volna, így sokat volt nálunk. Végignéztem az évekig tartó küzdelmét, a transzplantációt, az újra leálló szerv miatti elkeseredést, az állandóan újraéledő reményt, a többszöri, halál széléről való visszatérését. Addig nem volt hajlandó meghalni, amíg a fia fel nem nőtt, pedig sorra fogytak a betegtársak, és már csak ő volt életben. A fiából merítette az energiát. Amikor a fia betöltötte a 18-at, feladta. Felneveltem, jó kezekben lesz, mondta, és meghalt. A temetésén találkoztunk utoljára Gáborral. Viselkedését döbbenettel néztük, infantilis volt, mint gyerekkorában. Vihorászott, komolytalan volt, mintha nem is érintené meg az anyja halála. Nem csoda hát, ha a kapcsolat megszakadt. Hosszú évek óta nem találkoztunk, 25 év telt el.

 

istock-497212668.jpg

 

Néhány hete egy üzenetet kaptam a Facebookon, Gábor talált meg, és váltottunk néhány mondatot.

·         
Gábor: Szia! Hú, de örülök hogy megtaláltalak. Mostanában költözöm haza Szombathelyről Petőfibányára, elég káosz most a helyzet. De egyszer a közeljövőben beszélhetnénk, ha benne vagy. 
https://www.facebook.com/images/emoji.php/v9/fce/1/18/1f642.png🙂

·         Andi: Ma fenét csinálsz Petőfibányán???? Lesz ott munkád?

·         Gábor: Most szakítottunk menyasszonyommal. Itt albérlet kéne, ami nem nagyon van, ha van is, mocsok drágán, és utálok itt lenni. Újra akarom kezdeni a dolgokat. És apám 82 éves és teljesen egyedül van, jobb, ha a közelében vagyok.

·         Andi: Jogos, és meg is értem. De melód hogy lesz?

·         Gábor: Nem tudom még. Keresek és remélem majd lesz valami. Nagyon homályos a jövő most még. Ez az egész 1 hete történt.

·         Andi: Szurkolok, mert nem lesz egyszerű dolgod.

·         Gábor: Tudom, sajnos, nehéz időszak jön. De bízom benne, hogy megoldódnak majd a dolgok.

·         Andi: Az tuti, csak kérdés, lesz-e azon a környéken olyan meló, ami neked való, és amit szívesen csinálsz. Petőfibánya azért nem egy világváros.

·         Gábor: Hatvan környékén talán lesz valami. Vagy valahol, ahová kocsival be tudok járni.

·         Andi: Igaz, ott több eséllyel próbálkozol.

·         Gábor: Azért remélem, majd összefutunk egyszer, és átbeszéljük, mi történt az utóbbi 300 évben https://www.facebook.com/images/emoji.php/v9/fce/1/18/1f642.png🙂

·         Andi: Benne vagyok. https://www.facebook.com/images/emoji.php/v9/fce/1/18/1f642.png🙂 Majd összehozzuk!

·         Gábor: Oké, amint lezajlik ez a rémálom, majd összepattintunk egy időpontot https://www.facebook.com/images/emoji.php/v9/fce/1/18/1f642.png🙂


Kíváncsi lettem rá. Érdeklődve kattintgattam végig az oldalát. Új emberré vált, felnőtt, mérnök lett, szenvedélyesen íjászkodott. Már nyoma sem volt annak a rémes, ellenszenves kiskölyöknek, aki volt. Vártam a találkozást – türelmesen. Nem zavartam, gondoltam, ír, ha itt az ideje. De már hiába várom, hogy jelentkezzen. Tegnap megdöbbentő üzenetek kezdtek megjelenni az idővonalán:

“ Nyugodj békében Gábor ! Egy igazi egyéniség voltál … egy olyan ember akit soha nem lehet elfelejteni “

“Te vagy a legrégebbi gyerekkori barátaim egyike. Szomszédság, együtt játszás olyan játékokkal, amik csak neked voltak. https://www.facebook.com/images/emoji.php/v9/fce/1/18/1f642.png🙂 Remélem most végre beültél egy X szárnyúba! Isten veled! “

“ Kivételes humora és intelligenciája volt! A családomat köszönhetem neki!”

 

Lefagytam! Nem akartam látni, tudomásul venni a sorokat. Ez valami rossz tréfa, gondoltam. Kétségbeesve írtam az oldalára, hogy valaki mondjon valamit. Hárman is írtak estére… A hír igaz, Gábor halott.

 

Halála a magyar egészségügy szégyenfoltja, egy olyan halál, amely elkerülhető lett volna, de az emberi mulasztás, a lelkiismeretes munka hiánya és még ki tudja mi miatt örökre elvesztettük őt.

 

Lovas íjászkodás után leszállt a lóról, de rosszul lépett, és egy kis csontdarab levált a térdéből. Bement a kórházba (oda, amelyik az édesanyját is félrediagnosztizálta anno), ahol azt mondták, egy apró műtétre lesz szükség, de ne aggódjon, ez egy rutinműtét. Altatást nem akart, félt tőle, így érzéstelenítésben oldották meg. Két nap múlva erős lábfájdalomra panaszkodott, és nem a műtét helye fájt. Az orvos megrántotta a vállát, majd flegmán azt mondta, ha fájdalomcsillapító kell, menjen le a gyógyszertárba. A nővér is kioktatta, hogy már nincs szüksége műtét utáni vérhígítóra. Nem sokkal később fulladni kezdett, rosszul lett, levitték az intenzív osztályra, de már nem tudták megmenteni. Tüdőembólia… 43 évesen, a XXI. század Magyarországán.

 

Annyiféle érzés tombol most a lelkemben…. Düh, harag, kétségbeesés, tehetetlenség, hiányérzet, fájdalom, bosszúvágy…. És mindez egy nagy katyvaszt alkot a fejemben! Szeretnék visszamenni az időben, és mellette lenni a kórházban! Figyelni az orvos és a nővér minden mozdulatát… Ellenőrizni, hogy megkapta-e a vérhígítót, melyet ilyen műtéteknél kötelező adni. De már nem tehetem meg. A férjem 30 napig kapta az Achilles-műtétje után, hogy ne következhessen be tragédia! Gábornál a személyzet hanyagsága és nemtörődömsége miatt bekövetkezett.

 

A hívására vártam, ahelyett, hogy azt mondtam volna, most azonnal találkozzunk. És már soha nem fogom megismerni azt az embert, akivé vált. Akire így emlékszik egyik barátnője: “Olyan személyiség, akire örökre emlékezett mindenki, aki megismerte, annyira briliáns elme, egyedi és meghökkentő volt. Nagyon sokat tanultam tőle, sokat változott a világlátásom, és gondolkodásmódomra egy életre rányomta a bélyeget. Afféle, aki olyan szerelmeslevelet írt, amiben atomtámadás, űrlényinvázió és világvége is volt, mégis megható és a maga módján még romantikus is volt. “

 

Már sosem fogom megismerni ezt az új, okos, egyedi és intelligens Gábort, a humorát, a világnézetét, az életfelfogását. Nem tudom, csak érzem, mekkora veszteség ért.

Egy kolléganője így emlékezett: “ Tőled kaptam a valaha volt legjobb becenevem… Valamikor 2006-ban, még a Samsungban. Hogy is volt? – Szia, Gábor vagyok, elvileg neked kellene megmutatnod a tesztereket. – Szia, én meg Nikoletta, de mindenki Nikinek hív. – Ha mindenki úgy hív, én tuti nem úgy foglak. Mától nekem Letta vagy, az királyabb, és így csak én hívlak.”

 

Elvesztettelek, mielőtt visszakaphattalak volna. Ki a felelős mindezért? Tudom, hogy az orvosok nem istenek, de hogy emberek se legyenek, az rendjén van? Fog-e felelni ezért valaki? Megváltozik-e ettől az orvos és a nővér hozzáállása? A kórház sürgeti a hamvasztást, több sebből is vérzik ez a történet. Nyilván indíthatna a 82 éves édesapa pert, ha lenne hozzá ereje. De a pénz, amit kaphatna, már nem kelti életre az egyetlen fiát. Így csak skandálja keservesen: Miért nem én mentem el helyette? De senki sem ad neki választ.

 

K. Andrea

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!


Forrás: Praxis.blog.hu

Vélemény, hozzászólás?