Börtönben érzem magam a Karib-tenger partján

terhesség kismama


A második trimeszter


Előzmények itt>>>


A francia muki házából, hirtelen, menekülésszerűen költözünk el húsvét előtt. A házkeresés és háztalálás igazán hektikus errefelé. Beütött itt is az Airbnb-téboly, senki nem szereti kiadni a házát hosszú távra. Ezért amikor az egyik ismerős ismerősén keresztül új házat találok, nem variálok sokáig. Sok mindent nem kell pakolni, amúgy is bőröndből, hátizsákból élünk. Felpakoljuk a motyót, a frissen vásárolt gázsütős tűzhelyet pedig a homokfutó elejére kötjük. Olyan dérrel-dúrral költözünk, mint jómódú cigányok. Még az indiánok is elismerően néznek utánunk, pedig itt a legváratlanabb dolgokat a legszokatlanabb módon szállítják fel-alá, de a homokfutós tűzhelyszállítás itt is felkelti a figyelmet.


Az új házat Casa Tribalnak hívják, törzsi ház, magyarosan. Az ajtóra felvésve, sweet home, sweet home birth. A véletlen úgy hozza, hogy két szomszédom is bába. A házban hasít a net. Tágas nappali és konyha, háló. A Karib-tenger tényleg száz méterre van, csak le kell sétálni az öreg Cubaliról elnevezett utcán. A part szinte mindig kihalt, jobbára az a két-három család használja, akik az utcában laknak. Sokszor teljesen egyedül úszom az öbölben.


terhesség kismama


Nem is csoda, hogy Jack-kel hosszú nászút kezdődik. Hetekig – hónapokig? – európai fogalomtár szerint nem csinálunk semmit. Főzünk, sakkozunk, sétálunk, filmeket nézünk. Ebben a semmittevésben fejlődik ki a pánikszerű félelmem; miből fogunk megélni, és egyébként is, hogyan fogunk élni. Szorongat a kulturális sokk, az élet mássága, és hogy ez fogja egy darabig meghatározni az életemet és semmit sem tudok ellene tenni. Emlékszem a napra, mikor utolér a tudat, hogy már nem egyedül döntök a sorsom felől. Mert az igazsághoz hozzátartozik, hogy az életrend-váltásom eredeti terve szerint nyáron három hónapra hazamentem volna. Badacsonyi nyarak, karibi telek. Most hiányzik ez a három hónap. Az egyik szomszéd egyik napról a másikra összecsomagol és elmegy. Azt mondja, muszáj visszamennie Texasba, hogy figyelmeztesse magát, miért is jobb itt lennie.


Valahogy én is így érzek, de nem pakolhatom már össze a táskámat, és nem hurcolkodhatok át egy másik országba, vagy esetleg haza.  Kint esik az eső, egész nap nem lehet kimenni. Reggeltől estig filmeket nézünk. Bezárva érzem magam, de fogságom határa nem a ház. Kifakadok, nem élhetünk itt örökre, mondom Jacknek. Itt nincsenek barátaink, az emberek megbízhatatlanok, látszat spiritualitással burkolódzó, anyagias természetű hippik világa ez. Ő bólint, fejével az ablakkeretnek támaszkodik, az utcát kémleli. „Ide csak a megbízhatatlan, lusta emberek jönnek élni” – mondja.


Az idő téblábol, pedig helyi viszonylatban sok minden történik: költözés, San José genetikai ultrahang, újabb San Jose trip, jön Sári, Monteverdébe kirándulunk, megjelenik a könyvem, megszervezem a könyvbemutatót, (a könyvről itt) hasztalan látogatás a bevándorlási hivatalban, ezért újabb panamai határátlépés, lassan-döcögősen elindul a keksz-biznisz, otthagyom az éttermet. Mindezek a történések sem tudják elnyomni félelmemet: milyen lesz a jövőnk, hol fogunk élni, miből lesz pénzünk?


A pánikszerű félelem a felszínen nem látható, lassan, a mélyben őrli az idegeimet. Mikor betegség formájában kitüremkedik, akkor úgy csap le rám váratlanul a felismerés. Vesekővel egy hétre kórházba kerülök. (Erről itt írtam.) Ezt követően már mindenki egyértelműen mondja, hogy ja, persze, a vesebetegség a jövőtől való félelmet jelenti. Hiába gyógyul meg a szervezetem, a lélek lassan gyógyul. Hetekig csak a rosszat látom a Karib-tengerből és a dzsungelből. Meleg van és nincs megállás. Van egyféle bumlizás-érzés minden nap. Van az a híres karibi megfigyelés, hogy egy nap csak egy dolgot intézhetsz. Tehát, ha Hone Creek-i klinikára megyek, akkor már más nem fér bele a napomba. Az olyan túlpörgéses ember, mint én, ebbe beleőrül.


terhesség kismama


Monteverde esőerdeje


Nyomasztó meleg uralkodik non-stop, nincs olyan, hogy jön egy vihar és tíz-tizenöt fokot esik a hőmérséklet órák alatt. A levegő nem mozdul, vigyázzban áll a természet. Este, éjjel ugyanez a fegyelem. Júniusban jönnie kéne az esőnek, de nem jön. Minden reggel össze kell szedjem a motivációmat, mert engem is legyőz a karibi lustaság. Honvágyam van, és nem mehetek haza. Ez a második magyar nyár, amit kihagyok. Hiányzik a négy évszak, hiányzik a Káli-medence, az otthoni ételek és borok, az Attila úti lakásom. A szép ruhák, a város. A novemberi rothadó falevelek. Honvágyam van, és nem mehetek haza. Láthatatlan börtön ez, önt el sokszor az érzés. Az itt maradás, az ide cövekelés nem döntés, hanem alkalmazkodás a körülményekhez. Tiszteletben kell tartani a magzat akaratát, márpedig ez a gyermek itt akar megszületni, ezeken a partokon, ez teljesen világos. (Nem mintha egy percig eszembe jutott volna, hogy hazamenjek szülni.) Figyelembe kell venni Jack boldogságát is, aki így vagy úgy, de mégis ide tartozik, és Pest lenne idegen számára. Tehát el kell fogadni, ez a feladat.


„Túlkorosságom” miatt kéthetente járok a Hone Creek-i klinikára. Nem azért, mert olyan alaposak, hanem mert mindent túlkomplikálnak. Felváltva van vérvétel, háziorvos, szülész-nőgyógyász. A nőgyógyász rendszerint szabadságon van. Testsúly, vérnyomás, rutin kérdések. Fejcsóválás, milyen vérszegény vagyok. Én vagyok az egyedüli fehér. Körülöttem szinte csak indiánok, elvétve néhány karibi fekete. Rendületlenül mindenki a telefonját nyomogatja. A globalizáció elhozta ide is az okostelefont, de ahogy már lenni szokott, illemet itt sem adott hozzá. Valahány indián asszony egy két lábon járó messenger-whatsapp csörömpölés.


Egyszer elönt a pánik, ahogy körbenézek. Éppen sorban állunk a vérvételhez. Az ablak mögött egy hosszú szempillájú fiúcska viszi be a számítógépbe az aktuális pácienst. Nem tudok toleránsabbat írni, minthogy süt belőle az ostobaság. Rajta bőrkabát, fázik a légkondiban. Mi, akik sorban állunk, majd elájulunk a melegtől. Hiába, nem mozdul a sor. A fiúcska tompa nyugalommal nyomogatja az enter billentyűt egymás után. Nem történik semmi. Nyomja tovább, hátha attól változik a helyzet. Tekintete üres, nem jelez semmit, nem kér elnézést, nem kér türelmet, miért nem mozdul a sor immár húsz perce. Sunyi lapos pillantásokkal kerüli a szemkontaktust. Ez az üres tekintetű, kommunikáció nélküli enter-nyomogatás ez, ami kiűzi belőlem a maradék türelmemet. Először a torkomban reked a levegő, majd átmenet nélkül sírni kezdek. Idiótáknak vagyok kiszolgáltatva, értem meg a végzetem.


Minden este feladatlistákkal gyötröm magam, amelyekkel a következő nap tapodtat sem haladok. Valami kegyetlen erő leblokkol. Írni nem tudok, ügyintézni sincs kedvem. A legrosszabb az egészben, hogy semmi nem történik, azaz a világ nem omlik össze, ha hetekig nem csinálok semmit. Senki nem ró meg lustaságom miatt. Senkit nem zavar a magatehetetlenségem, csak engem. Csak magam vagyok saját magam akadálya, magam zsarnoka. Ez vezet el végül a megértéshez. Mindez, minden negativizmus csak bennem van. Nem a dzsungelben, nem Costa Ricában. Nem a honvágyban, és nem is a buta fejű fiúcska passzív enter-nyomogatásában. Hanem bennem. Amilyen vagy belül, azt látod kívül is. Le kell menjek minden késő délután a tengerpartra, hogy erre figyelmeztessem magam. A bennem lévő sötét világlátás is csupán illúzió, nem valóság tehát. A boldogság nem függhet személyektől és nem függhet földrajzi elhelyezkedéstől, a bevitt ételek minőségétől, értem meg most, igazán.


Nóra


terhesség kismamaBezzeganya az Instagramon!


Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz. 

Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>


Családtervezés, terhesség, szülés, gyereknevelés, egészség-betegség, szórakozás – ezekben a kategóriákban témánként tudsz böngészni a tartalmaink között. Kövesd a Bezzeganyát a Google+ -on is!


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?



Forrás: Bezzeganyag.reblog.hu

Vélemény, hozzászólás?