A 25. héten tudtam, hogy már csak egy hetem van otthon

lolácska terhesség kismama IUGR


A 22. héten fogadott is minket az új orvosunk, és ezután minden héten megjelentünk nála, mosolyogva várva az ítéletet. Akarom mondani az eredményt…



Persze már az első alkalommal elmondta, hogy amint valami eredmény nem jó, vagy túl nagy lesz a babák közti különbség, akkor befektet a terhespatológiára, mint hosszú távú versenyzőt. Szóval igen szigorú, de nagyon megértő. Ismét azt mondhattam, a jó sors vezetett hozzá, és nagyon örültem, hogy ennyire figyelt ránk.


Tehát megvan a doki, megvan a kórház. 


Egyedül a mi bajunkkal, a sIUGR szindrómával voltunk gondban, mert az magyarul vagy nem létezik, vagy a Zinternet fekete bugyraiban jól el van rejtve. És még rá is tapostak kétszer. Szerencsére egy spanyol egyetem összedobott egy frappáns kis Powerpoint beszámolót, ami egész jól szemlélteti ezt a szindrómát és különböző fázisait, így ez lett a lefgéltettebb kincsem. Egyben az első doksim, amit sikeresen lemásoltam a telefonomra.


Azt hiszem ez volt az a pont, amikor feltettem egy szemellenzőt, és bekattantam kissé. Onnantól kezdve én valami rózsaszín világban jártam, hogy ki lehet ez húzni, és minden jó lesz. Így mindig férjnek kellett visszarángatnia a földre, hogy ne örüljek minden elért grammnak.


Szóval vártunk és izgultunk, és aki reálisabban nézte az egészet – nem én, hanem az ember – sorba állította a fő célheteket, meddig kell húzni. A 24. hét, amikor már nem vetélésnek minősül a gyerekek érkezése. A 28. hét, amikor már jó esélyük van a túlélésre. Lófaszt jó, mert még csak 50 százalék! A 32. hét, amikor már a túlélési arány közel 100 százalék, és a kedvencem, a 34. hét amikor ugyan olyan esélyekkel „indul” az élete, mint az időre született gyerek, csak koraszülött lesz.


Igyekszem megfogalmazni, hogy mennyire nehéz hétről hétre várni az eredményt. Mennyit nőtt a kicsi baba? Mennyivel nagyobb a nagylány? Jól szuperálnak-e a köldökzsinórok? Vékonyul-e a korábbi császármetszés hege, kitart-e a méhem? És ezek a főbb kérdések, amikre minden héten vártuk a választ.


Hogy ez igenis nagyon nehéz, én is csak akkor jöttem rá, mikor egyik héten felkaptam a vizet. Valamiért összeszólalkoztam a férjjel – valószínűsítem, megint valami hülyeségre gondoltam úgy, hogy a világ összeomlása a tét – és onnantól kezdve tombolás. Az a fajta, amiről azt hittem, csak valami olasz filmben szerepelhet, nagy költői túlzásokkal. Mindent eldobtam a lakás másik végébe, ami a kezem ügyébe került. MINDENT! Ruhát, játékosdobozt, táskákat, kisautót, papírokat, párnát, fülhallgatót… A csillámpóni magától repült el, nehogy rajta is kiéljem haragom a világ felé. Aztán rájöttem, milyen hülyén viselkedek, és zokogtam még egy órát a kanapénak. A férj meg addig eltávolította a két nagylányt a lakásból, anya most egy kicsit hülye felkiáltással. Majd hazajött, próbált vigasztalni, és én akkor döbbentem rá, már megint kedd, és nekem holnap megint megmondják, meddig maradhatok otthon, és mi van a lánykáinkkal. 


Kár, hogy még nem találták ki a beültetett hormonszintmérőt várandós és kisgyerekes anyukáknál, hogy időben elmenekülhessen a család. Szerintem nálam párszor kiakadt volna a mutató.


Nem tartott sokáig a békés és idilli hangulat, mert a 25. héten már tudtam, hogy még egy hetem van otthon, és irány az osztály, remélhetőleg hosszú távra. Ezt a kicsik súlykülönbsége indukálta. 


Tulajdonképpen szerencsém volt, meg a családnak is, mert így volt „időnk” felkészülni. Persze, hogy igyekeztem mindent rendbe tenni, mielőtt elmegyek. Ruhákat átválogatni a nagyoknak, iratokat elrendezni, a szanaszét lévő kacatokat elpakolni… Szóval majdnem mindenre volt időm. Közben a hátralévő időszak hősei anyukám, apukám és persze férj ügyesen felosztották, ki mikor megy a gyerekekért, és ki vigyáz a középsőre. Mivel férjnek a munkájából adódóan nem igazán volt lehetősége szabira menni, ilyen hosszú időre meg pláne nem, így még egy dadust is beújítottunk heti 2-3 napra. 


Persze anyám jó sztahanovista hozzáállásával először tiltakozott, de ezt határozottan visszautasítottam és kötöttem az ebet a karóhoz. Apum meg lelkesen bólogatott – valahonnan csak ismeri a feleségét, hogy milyen elvetemültem képes a végkimerültségig segíteni, férj meg a szokásos nekem mindegy hozzáállásával lett Dadusunk. Jó döntés volt, mert így a nagyi nem volt agyonterhelve, és a kisebbik nagylányunk meg imádta. Persze férjem édesanyja is igyekezett segíteni, de mivel pont április-május időszakában nagyon le van terhelve munkával, így csak pár alkalommal kértük a segítségét. Nyáron úgyis több ideje van, és akkor is elkél majd a segítség.


A kocsiban mindig volt egy vésztartalék kórházcsomag, hogy ne kelljen gondolkodni, mi kell hirtelen, csak fogd és vidd három napi adag. Ez már bent porosodott apa kocsijában a 21. héttől. A 25. heti ultrahang után a befekvés előtt kért még egy vizsgálatot a Doki, így pénteken mentünk is, csak kicsit másképp, mint gondoltuk, és a csomag is kellett.


lolacska


lolácska terhesség kismama IUGR Az ultrahangon kiderült: talán baj van az ikreinkkel


A könnyeim hullottak, mint a záporeső, és egy huszáros mozdulattal úgy döntöttem, inkább a kései séta, mint a busz.

Tovább>>>


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?



Forrás: Bezzeganyag.reblog.hu

Vélemény, hozzászólás?