14 hetesen megállt a szíve az előző babámnak


17. hét


Múlt heti posztomban nem igazán fejtettem ki, mi is történt a múltban, miért nem tudom hátradőlve kényelmesen élvezni ezeket a napokat, amikor semmi tünetem nincs, és pont emiatt tud számomra rémisztő lenni. Még mindig nem tudok igazán kötődni a babához, ami nagyon ambivalens érzés. Valószínűleg magamat védem az esetleges újabb pofára eséstől, még ha kicsi is a valószínűsége, hogy bekövetkezzen.


A mostani terhességem a harmadik az elmúlt egy évben, és az ötödik az elmúlt háromban. Ahhoz lassan hozzászokom már, hogy a pozitív terhességi teszt még nem jelent biztosan babát, sőt. Ezek közül az első egy méhen kívüli terhesség volt, eléggé – hogy is mondjam – trehányul, félvállról kezelve az orvosok részéről.  A másodikból született a csodálatos kisfiunk, aki szerintem van olyan csintalan és rafkós, mint híres filmbéli névrokona, bár a nevét egyáltalán nem onnét kapta. A harmadik terhesség tavaly ősszel úgy néz ki, kémiai terhesség volt, petezsák embrió nélkül. Nagyon szerettünk volna már testvért, sajnos akkor nem jött össze.


Karácsonykor pedig újra pozitívat teszteltem. Teljesen jól haladt a terhesség, minden szépnek és jónak tűnt, terhességi tünetek minimálisak. Sosem voltam hányós, egyik terhességnél sem volt ilyen terhességi tünet. Magyarországra hazajártam privát rendelésekre, így a genetikai tesztet is ott csináltattam. Túlléptünk a 12. héten, minden rendben lévőnek nézett ki. Szóltunk a családnak is, innentől már nagy valószínűséggel nem lehet gond. Közben itt Londonban is jártam terhesgondozásra, bár ez kimerült jórészt a diabetikus terhesgondozásban, ugyanis a 12 és 20. hét közt még a pók sem igazán végzi a dolgát, ha az embernek nincs semmi tünete. Nekem pedig nem volt.


A 14. héten jött egy hívás otthonról, hogy nem volt elég minta a vérben, ingyen megismételnék a tesztet. Szétnéztem, tudok-e menni, és pontosan mikor. Két héttel később 16 hetes terhesen pedig már a repülőn ültem, nagy boldogan.


A rendelőbe érkezve szóltak, egy gyors ultrahangot azért csinálnának, utána vesznek vért. Oké, rendben, majdhogynem még örömködtem is, ismét látom a kicsit. Az örömöm kb. az ultrahang első percéig tartott, bár nem is tudom, az idő ott nekem megszűnt létezni. Teljes csend odabenn, nulla mozgás. Az orvos még vizsgált, mért, arca végig komor volt, nem tudott jó hírekkel szolgálni. Sokk.


Mondta, öltözzek fel, pár perc múlva beszélünk, menjek ki, szellőztessem ki a fejem. Összeomlottam. Felhívtam a férjem, és elmondtam neki a szomorú hírt. Ő sem akarta teljesen elhinni.


Visszamentem, megbeszéltük az orvossal, mi történt.  Fejkörméret alapján 14 hetesen, két héttel korábban megállt a szíve. Bár hosszra abszolút 16 hetes normál méretű volt, de valószínűleg már két hete nem élt. Megkérdezte az orvos, Magyarországon szeretném-e a műtétet, vagy mikor jövök vissza, végül abban maradtunk, másnap úgyis visszajövök Londonba, és itt. Bár legszívesebben már aznap este repültem volna vissza, így már nem volt kedvem a szüleimhez leutazni, a családommal szerettem volna lenni.


A vasútállomásra menet végig sírtam, persze ott volt az is, hogy mégis mi van, ha téved?! Bízom bennük, jó orvosok, mindig korrektek voltak eddig, tuti, hogy nem téved. De mi van, ha mégis?


Szóval előjött az ilyenkor oly tipikus TAGADÁS. Másodlagos szakvélemény kérése, hívtam a londoni kórházat, akkor amint visszaérek, másnap bemennék, de nem sima ultrahangot szeretnék, hanem orvosi konzultációt is.


Szerencsére volt időpont.


Az itteni ultrahang sem mutatott mást, a baba sajnos meghalt, gondolkodjunk el azon, hogy mi legyen a továbbiakban. Két opciót ajánlottak, egyik a tablettás megindítás, a másik a műtéti eltávolítás. A tablettás napokig elhúzódhat, hazajöhetek, de később vissza kell mennem, a műtét után viszont még aznap hazamehetek. Utóbbit választottam.


Ébredés után ürességet éreztem, miközben még napokig nem tudtam felfogni, hogy ez tényleg megtörtént velünk. Fizikailag már másnap jól voltam, de emlékszem, napokig folyamatosan váltakozó hangulatban voltam, az utcára sem szívesen mentem ki. Ok nélkül törtem ki zokogásban, a másik percben meg minden jó volt. Még szerencse, hogy a kisfiunkra vigyázott a bébiszitter, legalább nem egyedül voltam itthon. Mondjuk nem sok minden lehetett rám bízni.


Kiírt két hétre az orvos, bár először egy hónapra akart. A betegszabadság utolsó napján jött a hír, a másik – munkahelyi – „gyerekem” is oda, megszüntették a projektet, amin dolgoztam, kispadra ültettek.  Igaz ültek már ott páran, volt, aki már 4-5 hónapja, projekt nélkül, feladatok nélkül.


Pszichésen megérkezett közben a következő lépcső: a DÜH. Biztos én csesztem el valamit, penészölőztem a fürdőszobát abban az időszakban, amikor a baba itt hagyott bennünket. Vagy lehet, hogy kicsit nehezet emeltem és nem vettem észre. Vagy a kisfiam rúgta meg a hasam babaúszás közben. Próbáltam azokat a pontokat keresni, hogy mit, hol és hogyan ronthattam el. Vagy mit nem vettem észre. Voltak kis „csikizések” bentről még a 14-16 hét közt is, sőt, még utána is, tehát ha olyat érzek, az sem megbízható. Miben bízhatok meg? Mi lehet fogódzkodó?


Beköszöntött hát az ALKUDOZÁS. Megfogadtam, hogy a következő terhességeknél ezektől óvakodok, megpróbálok nem emelgetni, a vegyszerektől távol tartom magam, és még sorolhatnám. Az itteni orvos szerint már két hónappal a műtét után is simán próbálkozhatunk, mi még várni szerettünk volna kicsit.


A legdurvább része azonban még hátra volt. DEPRESSZIÓ.  Vagy két hónapig. Teljesen úgy éreztem, minden szinten kicsúszott a lábam alól a talaj. Ha a férjemmel beszélgettünk, kb. csak testileg voltam ott, ha a szüleimmel, ők is hasonlóról számoltak be. Mint valami szellem. A napi funkciókat ugyan elláttam, de a sikertelen állásinterjúim is mutatták, ez nem a legjobb időszakom.


Apropó, állásinterjúk. Mivel férjem erős nőnek ismert meg, elég fura volt számára ez az összeomlásom, próbált kizökkenteni a gödörből. Látta, a munkahelyemen mi folyik, ő volt az, aki „tolt”, hogy menjek interjúzni. Hát ehhez volt legkevésbé kedvem. Két hónap után a fejéhez vágtam, ennyire gonosz nem lehet, látja, milyen állapotban vagyok, a fenének sem hiányzik még, hogy az interjúkon is megszégyenüljek, hagyjon békén. Kérdeztem: miért teszi? A válasza annyi volt, miattam. Ismer. Ebből az állapotból pedig ki akar zökkenteni, mert nem én vagyok.


Szeptemberig haladékot kértem. Túl gyors volt nekem ez a tempó. Közben megpályáztam egy ösztöndíjat, amit el is nyertem, egy szakmai tanfolyam volt a Kanári-szigetekre. Terápiás célból rengeteget számított. Boldogan jöttem haza, és a tengerparton sikerült végre leraknom a terhet, amit cipeltem. Egy dúdolással elköszöntem a meg nem született kisbabámtól. ELFOGADTAM, hogy ez történt, és így történt, ahogyan. Megváltoztatni nem tudom, csak én változhatok. Visszajöttem, két héten belül pedig két állásajánlat is elfogadásra várt az asztalomon. Utólag nem kicsit voltam hálás a férjemnek, hogy rávett arra, hogy váltsak.


Másfél hónap múlva pedig megfogant az a kislány, akivel most a 17. hétben járunk. Mivel ugyanúgy nincs semmi tünetem, mint előző esetben, ezért ajánlás ide vagy oda, szívhangfigyelő beszerzésén gondolkodtam, egyik angliai fórumtárs pedig volt olyan kedves, hogy elküldte az övét. Kezdtem ugyanis már azt érezni, hogy minden héten jobban és jobban aggódom. Az utolsó ultrahang három hete volt, doppler két hete, és nem tudom, mi megy odabenn. Semmit nem érzek belőle.


Férjem bár nem tartotta jó ötletnek – nem a dopplertől fogsz megnyugodni alapon -, de ismer, tudta, hogy akkor is veszek vagy beszerzek egy ilyet, már csak a saját lelkiismeretem megnyugtatására is. Meg azért, hogy tünetek nélkül ne zaklassam minden héten a kórházat, csak azért, mert iszonyatosan aggódom.


Ez nem egy logikus dolog, tehát észérvekkel meg sem próbált meggyőzni. Viszont nem fogom minden nap használni, de erre az időszakra, amíg nem érzek rugdosást, a lelkemnek jót tesz. A héten egyébként is van orvosi időpontom.


Most már úgy néz ki, rendben vagyok. Megnyugodtam, így meg tudok ülni a sejhajomon. Csak most épp a család többi része betegedett le, kisfiam napok óta nyöszörög éjszaka, bár talán már kezd kifelé jönni, de férjem is elkapta, orrfolyás, láz, elesettség. Remélem, hamar kikeverednek belőle.


Tildy


További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?



Forrás: Bezzeganyag.reblog.hu

Vélemény, hozzászólás?